Akanishi Jin
A Johnny's fekete báránya
 |
| Képért köszönet Szandinak :) |
Hogy lesz a Johnny's boybandgyár egykori dédelgetett üdvöskéjéből és a rajongól kedvencéből a cég éppen hogy megtűrt, erkölcsi bukásnak kikiáltott alakja, mindössze azért, mert túl tehetséges az illető, és szeretné a saját életét élni? Akanishi Jin pályája az utóbbi évek egyik legérdekesebb, legtanulságosabb története a japán popipar világából. Nem mellékesen pedig: zeneileg a legjobb.
Jin Junior
Az 1984-es születésű Jin számára már a kezdetek is kicsit szokatlanok voltak: a legendák szerint Akanishi anyuka adta be a jelentkezését a Johnny's birodalomhoz, miután az akkor tizennégy éves ifjonc kijelentette, hogy hát biza őneki tetszik ez a szórakoztatóipar dolog, majd amikor a meghallgatás hazaküldték volna, hogy bocs, de nem, akkor maga a főguru, Johnny Kitagawa szúrta őt ki és bírálta felül a zsűri döntését.
Történt mindez 1988-ban és Jin ezt következő pár éve a standard Johnny's Junior-forgatókönyv szerint telt, vagyis a sok tréning mellett beosztották különféle ideiglenes csapatokba és tilitoliztak vele ide-oda, kísérletezgetve, hogy mit is lehetne vele kezdeni. Végül, 2001-ben így került egy Koichi Domotónak szánt háttértáncos csapatba is öt másik Junior palántával együtt.
A hat ifjonc mindenki számára váratlanul elképesztő népszerűségre tett szert, aminek köszönhetően, együtt is maradtak, felvették a hatuk nevének kezdőbetűiből összesakkozott KAT-TUN elnevezést és... még évekig junior státusban maradtak. Ezzel a kivárással Kitagawa úr jó eséllyel arra játszott, hogy a maximumig fokozza a csapat debütje körüli várakozást, és be is jött a húzás: a 2006 márciusi bemutatkozáskor egyszerre kiadott kislemez, album és DVD is a toplista első helyén nyitott. Csakúgy, mint egyébként azóta is minden, de szó szerint minden CD és videó, amit kiadtak KAT-TUN név alatt.
Du jú szpík inglis?
Az elképesztő berobbanás után hatalmas volt a felhajtás, mindenki a csapatról beszélt, Jin pedig mi mást is csinált volna, mint... lelépett Amerikába azzal, hogy akkor most ő egy ideig, majd meglátja meddig, ott akar angolt tanulni. Ami utólag visszanézve és a későbbi pályáját ismerve persze teljességgel logikus döntés volt, akkor azonban általános megdöbbenést keltett, és ekkor kapta meg először a Johnny's fekete báránya címkét. Ez azonban közösségkedvenci pozícióját nem veszélyeztette egy csöppet sem, és fél évvel később zökkenőmentesen tért vissza a csapatba. A következő pár évet viszont - bár a csapat tagjaként tevékenykedett, és nagy szerepe volt a sikerekben - inkább alapozásként tekinthetjük a későbbi szólókarrierhez. Hamarosan ugyanis elkezdett számokat írni a csapatnak, és az olyan megszokott KAT-TUN hangzástól igencsak elütő szólódalai, mint a Wonder, vagy a Lovejuice instant kedvencek lettek, de az első ténylegesen önálló, a csapaton kívüli munkája sem váratott magára sokáig.
Ahogy majdnem mindenki a japán idolok közt, így ő is folyamatosan kapta a színészi megbízásokat is, és miután lenyomott pár tévés szerepet, a nagy vásznon a 2009-es Bandage című filmben debütált. Ez egy Lands nevű bandáról szólt és a mozi mellé, félig-meddig promóként a valóságban is összehoztak ugyanezen a néven egy alkalmi, egylemezes zenekart a rendező Takeshi Kobayashival, aki nem mellékesen a Mr. Children nevű népszerű japán rockbanda producere és társszerzője is egyben. Ennek megfelelően maga a zene sem a korábbi szólódaloknál megszokott modern pophangzást képviselte, hanem a dallamosabb rock felé hajlott. Az igazat megvallva a műfaj nem különösebben passzolt Jin stílusához.
"Jött a siker, a kritikai elismerés, küszöbön állt az újabb tömött koncert..."
2010
A következő évben egy csapat tagjától kicsit meglepő módon szólóturnéra indult, ahol kiderült, hogy a stílusváltás csak ideiglenes kitérő volt és a pár KAT-TUN kiadványokon megjelent dalt leszámítva csupa új (többnyire saját) szerzeményből álló koncertprogramban már újra a klubcentrikus pop vonal került előtérbe. Az év eleji japán turné után Amerikába is átugrott pár teltházas koncert erejéig (annyit azért tegyünk hozzá, hogy többnyire a helyi japánok és J-Pop fanok töltötték meg a helyeket) és habár eközben még a KAT-TUN tagja volt, sem az ezzel nagyjából egy időben tartott koncertjeiken, sem pedig az éppen aktuális kislemez munkálataiban nem vett részt. Így nem nagyon ért senkit igazi meglepetésként, amikor nyáron bejelentették, hogy kilép és a jövőben hivatalosan is szólóelőadóként folytatja a pályáját. Ennek ellenére azért elég kemény felzúdulás volt, hogy az egyik legnépszerűbb tag hagyja ott a csapatot, de lássuk be, hosszú távon jól járt a dologgal mindenki: a KAT-TUN sikereit nem tépázta meg a váltás, Jin pedig végre a saját útját járhatta. Kisebb zökkenőkkel.
Japonicana
A bejelentés utáni éve eléggé mozgalmasan telt: jött egy újabb sor szólókoncertet, köztük még Amerikában, leszerződött a Warner kiadóhoz (persze az ügynöksége maradt továbbra is a Johnny's), de még Budapestre is ellátogatott, ahol 2011 elején kezdték meg a pont nemrég bemutatott amerikai film, a 47 Ronin (lásd 10-11.oldalon) munkálatait, amiben ő is kapott egy kisebb szerepet. De ami a lényeg: beindította végre a tényleges szólókarrierjét is, ráadásul Japánban és a tengerentúlon párhuzamosan. Otthon két kislemeze jelent meg abban az évben, de ezek inkább lassabb, maximum középtempós dalokat tartalmaztak és nem sikeredtek különösebben emlékezetesre, a novemberben megjelent és inkább a tengerentúlra szánt Test Drive azonban annál nagyobb durranás lett. Hibátlan partydal, persze angol nyelven, a kislemezen kiegészítve két telitalálat remixszel: instant siker. Ezek után még nagyobb várakozás övezte a folytatást, ami a minden szempontból nagyon hasonló Sun Burns Down kislemez, majd pedig az első szólóalbum, a 2012 márciusi Japonicana képében érkezett.
Ez utóbbi szintén csak angol nyelvű dalokat tartalmazott, felkerült rá a korábbi turnén megismert számok közül is jó pár és következetesen és veszedelmesen jól vitte tovább a Test Drive féle irányvonalat: egy maximálisan naprakész, nemzetközi piacon is eladható, vállalható albumot kaptunk, ami ráadásul ugyebár, popénekesek esetében nem különösebben jellemző módon, szinte csak saját szerzeményeket tartalmazott.
Lazán az év egyik legjobb JPop lemete volt, ahol túlsúlyban voltak a maximálisan klubkompatibilis dalok, nem voltak unalmas üresjáratok és ahol még a pár relatíve lassabb dal (mint az Oowah például) is kiemelkedő lett. Jött is a siker, a kritikai elismerés, küszöbön állt az újabb tömött koncerttermeket ígérő koncertsorozat, amikor
Baby Go Boom!
Jin megházasodott, elvette a sikeres színész-énekesnőt, Kuroki Meisat. Ráadásul titokban, valószínűleg tudva, hogy a durván diktatórikus Johnny's birodalom a nők bálványa státusát féltve megakadályozta volna az esküvőt, ha időben tud róla. Az eredmény: bedühödött vezetőség, lemondták a turné japán részét, ennek költségeit Jinre terhelték, kirúgták egy sikervárományos új GTO-dorama címszerepéből, ráadásul jó időre eltiltották a nyilvános szereplésektől, illetve lemezkiadástól.A borzalmas műhiszti egy évre hidegre tette az ígéretes és éppen csak beinduló szólókarriert, mindenkinek hatalmas károkat okozva. Mondjuk cikkünk hőse szerencsére ettől függetlenül nem töltötte rosszul ezt az egy évet: boldogan élt feleségével, született egy lányuk, és ami a lényeg: rengeteg időt töltött dalszerzéssel.
Az ekkor készült dalok első adagja, lezárva a hosszú távollétet, tavaly augusztusban jelent meg, a Hey What's Up! kislemezen, amely szépen felvette és vitte tovább a Japonicana után megszakadt fonalat, csakúgy, mint az újabb, novemberi, japán és angol nyelvű dalokat tartalmazó album, a #JustJin. Az érezhetően a hazai piacra készült lemez jóval sokoldalúbb lett, mind az elődje, habár azzal ellentétben volt rajta pár gyengébb pillanat, a maradék bőven kárpótolt mindenért. Summer Loving, Scream it, Get Up, Go Higher és társaik: mind kiválóan megírt bulialapanyag, olyan kis tüneményekkel kiegészítve, mint az ainaru hou e. Tehát megint ő felelt az év egyik legkiemelkedőbb japán poplemezéért, a fogadtatás azonban méltatlanul langyos volt, vagyis úgy néz ki meglett az eredménye a cégbirodalom kicsinyes bosszújának. Persze azért így is sikeresnek tekinthető az album, csak közel sem annyira, mint az elődje, és noha a Japonicana és a #Justjin addig is bátran addig is bátran ajánlható bárkinek, akit szereti a jófajta popzenét, annak is a klubbarátabb vonalát, ezek után érdekes lesz látni, milyen lesz a folytatás.
Forrás: Mondo Magazin februári száma
Case - soundofjapan.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése